9 Hónap/ 3. rész

Sziasztok! Mivel otthon vagyok, így több időm van írni, és hála az égnek sikerül is, úgyhogy közkívánatra meghoztam  a Novella 3. részét.
Remélem örültök neki :)
Jó olvasást! :)

Mikor az öcsém lakásához értem, próbáltam nem gondolni Tomra, de hiába, a levakarhatatlan mosoly akkor is az arcomon volt, mikor Dave felhúzott szemöldökkel ajtót nyitott.

-Robin.. veled meg mi történt?   -  kérdezte, mikor beléptem az ajtón

-Mi történt volna?  -   az ajkamba haraptam, majd a táskába nyúltam és kivettem a tárcámat

Dave zsebre tett kezekkel állt előttem. Mindig is utált kölcsönkérni, még ha csak pár dolcsiról volt szó, azt mondta, nem szeretne rajtam élősködni, én persze hiába mondtam hogy nem gond, minden alkalommal lelki ismeret furdalása volt.  Pedig hányszor felajánlottam hogy költözzön hozzám..

Odanyújtottam felé a százast, ő pedig félénken elvette a kezemből.

-Köszi tesó! Mihez kezdenék nélküled?  -  kérdezte

Elmosolyodtam.

-Költözz hozzám, Dave. Nagyon jól tudod, hogy nem zavarnál, sőt!  -  mondtam

-Nem lehet Robin, főleg most nem. Mi van ha teherbe estél, és gyereked lesz? Nem kellek oda még én is.. egy második gyerek! -  mondta

-Ugyan már, Dave. -  közelebb léptem hozzá  - Az öcsém vagy, az a dolgom, hogy gondoskodjak rólad. Anyáék is ezt akarnák. -  simogattam meg az arcát

Dave - et mindig érzékenyen érintette ha  a szüleinkről volt szó.  Hat éves volt mikor anyáék meghaltak. A tizedik házassági évfordulójuk alkalmából egy hétre Európába akartak menni, de  odafele tragikus balesetet szenvedtek, a gépük lezuhant, és soha többé nem láttuk őket. Abból az időszakból nem sok dologra emlékszem. Csak pár elmosódott emlékdarabka..

A hat éves öcsémmel kézen fogva álltunk az ajtónál, mialatt a rendőrség a nagynéninkkel beszélt. A mai napig bennem van az   a tekintet,amikor Eliza   megfordult és  szemünkbe nézett. Talán túl kicsik voltunk még hogy felfogjuk, a szüleink nincsenek többé.. apa és anya eltűntek az életünkből. Egyik napról a másikra.

Bár mindig is tudtam hogy tökéletes nevelést kaptunk volna tőlük, de amit Eliza  tett értünk, és tesz, a  mai napig, azt soha nem tudom elégszer megköszönni neki. Feladta az addigi életét, feladta  a szabadságát  amiért cserébe két kisgyermeket kapott.

Nehéz lehetett neki, ráadásul nem állt mellette senki, soha nem ment férjhez, randikra sem ment el. Engem sikeresen kitaníttatott, pedig az orvosi egyetem nem olcsó mulatság, de ő mégis azt akarta hogy diplomás legyek, pont olyan, amilyennek a szüleim látni akarnának.

Ám mikor Dave leérettségizett, a túlságosan kicsapongó élete miatt nagyon csúnyán összeveszett Elizával, és bár a nénénk már számtalanszor próbált kibékülni vele, ő hallani sem akar felőle.

-Nem, Robin. Ismételten köszönöm hogy felajánlottad, de nem tehetem.   - mondta

Halványan bólintottam.

-Rendben, ahogy akarod. -  mondtam  - De tudd, hogy bármikor számíthatsz rám, öcsi.

-Igen, tudom. -  mosolyodott el

Elengedtem az arcát, majd magamhoz szorítottam.

-Most mennem kell. -  mondtam

-Oké, köszönöm Robin. -  motyogta

-Bármikor. -  néztem a szemeibe, majd elengedtem  - Hívj, ha bármi kell.

Dave bólintott.

Az ajtóhoz léptem, majd kinyitottam.

-Ja és még valami Robin. -   szólt utánam, mire megfordultam  -  Ha kiderül  hogy nagybácsi leszek, én legyek az első, aki megtudja, rendben?  - kacsintott

Elnevettem magam.

-Természetesen. Na vigyázz magadra, Dave.  - mosolyogtam rá, majd becsuktam magam mögött az ajtót

Lementem a lépcsőházon keresztül, majd mikor  kiléptem az ajtón, egy ismerőssel találtam szemben magam.

Tom vigyorgó arccal ült  a lépcső tetején, könnyedén nekitámaszkodva a korlátnak.

-Maga meg mit keres itt?   -    fontam össze a kezemet a mellkasomon

-Én?   - mosolyogva megrántotta a vállát    - Én csak erre sétáltam és..

-Sétált.. követett, nem igaz?   -  kérdeztem

-Nem, én soha nem tennék ilyet.  -  tápászkodott fel mosolyogva

-Nem?   -   mértem végig

-Nem, én úriember vagyok, hölgyem. -   mosolygott

-Minden bizonnyal. -  összeszűkült szemekkel néztem rá

-Igazából csak azért jártam errefelé, mert szeretném megkérdezni, hogy nincs e kedve holnap velem vacsorázni?   -  lelépett a lépcső alsó fokára és vissza nézett rám

-Hm.. - gondolkodó arcot vágtam 

Tudtam hogy nem lenne helyes, de vajon mennyi lenne rá az esély, hogy pont most találok magam mellé egy normális férfit, vagy az már rég baj, ha ilyesmiken gondolkozok? Hiszen reggel még nem is ismertem, na jó, akkortól ismerem, de akkor is..

-Szóval?   - mosolyogva nyújtotta a kezét

-Nem is tudom. Zaklatónak is nézhetném , hiszen követett, akármekkora úriember is.  - válaszoltam

-Ejnye, hát kinézné belőlem?   -  kérdezte mosolyogva

-Nem is ismerem Önt.  -  mentem lefelé  a lépcsőn

-Látja, ez a baj!   - mosolyogva elkapta a kezemet, mikor hirtelen megbotlottam a  saját lábamban

-Igazán?   - néztem fel hatalmas sötét szemeibe  -  És megérné nekem hogy megismerjem Önt? 

Tom elmosolyodott. 

-Nekem mindenféleképp megérné hogy jobban megismerjem, Robin!  -   mondta

-Hát, nem is tudom. Nem olyan biztos az.  - mondtam

Persze hogy nem az. Ha valami véletlen folytán több lenne köztünk, vajon mit szólna hogy terhes vagyok? Ha terhes vagyok, még az sem biztos. De ha igen, és kiderülne hogy egy fagyasztott sperma az apa, jogosan rohanna a világ túlsó végébe, minél messzebb tőlem. 

-Dehogynem.  -   megfogta a kezemet  

Újra felnéztem rá. A szemei mások voltak, mintha mindent elárultak volna róla. 

Egy férfire lehet  mondani azt, hogy gyönyörű? Nem nagyon, azt a nőknél szokták használni. 

-Ha azt szeretné, hogy jó benyomást tegyen, máskor ne tolakodjon a hölgyek elé, és ne kövesse őket a sötét utcák között. -  mondtam

Tom felnevetett.

-Oh, még egyszer elnézését kérem. Többször nem fordul elő, megígérem.  - mosolygott

Elindultam a járdán, persze Tom rögtön követni kezdett.

-Mit is mondott ez előbb?   -  kérdeztem hátra se pillantva

-Hogy haza kísérem?   - kérdezte

-Nem, azt mondta hogy nem fog követni. -  mosolyogtam

-Ohh, igazán?   -  nevetett fel  - Akkor haza kísérhetem?

Felnevettem. Ez a férfi óriási titok volt számomra. vajon miért ilyen? Csak a kezdetek kezdetén ennyire udvarias, vagy valóban ilyen lenne? Teljesen más mint azok akiket ismertem.

-Akkor tudni fogja hol lakom.   -   mondtam

-Igen, és tudni fogom hova kell magáért mennem holnap este.  -  mondta

-Honnan tudná, ha még nem is mondtam igen?   -  mosolyogtam

-Miért is nem akar igent mondani?  - zsebre dugott kézzel haladt mellettem, igazán lezser és szemtelenül férfias kisugárzása volt.

-Még őrlődöm rajta. Talán  kitalálom mire haza érek.  -  mondtam

-És mikor ér haza? 

-Kb. öt perc.  -  vigyorogtam

Jót mulattam rajta.

-Értem. 

Annyi mindenről beszélt, fogalmam sem volt honnan volt annyi energiája így estére, főleg hogy elmondása szerint  több munkahelye is van.  

-Megérkeztünk.  -  álltam meg az ismerős halványkék épület  előtt

Tom füttyentett egyet, ahogy végig mérte a házat.

-Szép kis darab. Egyedül él itt?  -  nézett rám

-Igen. -  mondtam

-És a pasija?  - vigyorodott el

A szemtelen!

-Hm.. még ha  lenne is, mivel nem mondtam el, mégis randira hívott. És ha azt mondanám hogy a barátom az ajtó előtt áll egy sörétessel a kezében hogy lepuffantsa magát? Ahhoz mit szólna?     - mosolyogtam 

-Először is, nincs senkije. Másodszor, úgy sem merne lelőni, és harmadszor, akkor velem vacsorázik?  -   mosolygott

Önelégülten rávigyorogtam.

-Van már programom holnapra. -   súgtam oda neki

-Na persze.  -  nevetett fel

-Nem hiszi?  - kérdeztem

-Nem hiszem, tudom. Ez csak kifogás. Na nem baj, akkor megyek és megkérdezem a barátnőmtől, hát ha ő ráér.. -  nevetett fel, majd sarkon fordult

-Áh, szóval erre megy ki a játék?   -  szólaltam meg hangosan, mire Tom mosolyogva megfordult és vissza lépett mellém

-Fogalmam sincs miről beszél.  - lazán megvonta a vállát

-Szóval nem tudja, értem.. -  vágtam gondolkodó arcot, majd sarkon fordultam és felmentem a lépcső  tetejére   - Én se tudom hogy mit akarok, úgyhogy viszlát.  -  mosolyogtam kárörvendően, és a kulcsokért nyúltam

-Robin, maga aztán.. -  kezdett bele Tom

-Tessék? Tudja nagyon mesze áll tőlem, nem értem mit mond.  -   magyaráztam, mialatt a zárt próbáltam kinyitni

Tom egy pillanat alatt mellettem termett, meleg kezét  a kezemre  tette, és egy mozdulattal kinyitotta a makacs zárat.

Nyeltem egyet, majd felemeltem a fejem és sötét szemeivel találtam szembe magam. Nagyon közel állt hozzám, talán túl közel is..

-Szóval?   - suttogta  - Hogy döntött ez alatt a röpke..  - nézett rá az órájára   -  Hét perc alatt? 

Újra nyeltem egy nagyot, és a kezemet kiszabadítottam meleg szorításából, majd   elléptem előle.

-Igen.  - mondtam

Tom elvigyorodott.

-Igen, mi?

-Igen, elmegyek vacsorázni Önnel. -  válaszoltam

-Nahát, végre kimondta.  -  lépett hátra

-Igen, mert muszáj volt.  -   nyitottam ki az ajtót

-Nem, nem volt muszáj. -  csóválta meg a fejét  -  Ön akarta. 

-Miért, maga nem akarja?   -  kérdeztem

Tom szórakozottan felnevetett, majd lement a lépcsőn.

-Jó éjszakát Robin. Holnap magáért jövök este fél hétkor. -   mondta

-Oké.  - válaszoltam  - Jó éjt. - suttogtam, majd becsuktam  magam mögött az ajtót

Mégis mi a fene volt velem?  Úgy éreztem magam mint egy tini, aki élete első randijára készül..

A lábam még akkor is reszketett, mikor  a kádban ültem egy jó adag kókusz tusfürdős forró vízben. Mégis mi történt velem? Az lehetetlen hogy pont most találjon rám..

Jaj, ne komplikálj, Robin! Paranoiás vagy!